Herman Levente (1976, Marosvásárhely) a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika tanszékére 1995-ben nyert felvételt. Két évvel később már az Élesdi Művésztelep egyik alapítótagjaként kizárólag a festészetre koncentrált. Ma Budapest, Élesd és Gyermely között ingázik és alkot.

Herman Levente korai munkái monokróm világba vezetik a nézőt, hiszen a művész fény-árnyékkal való kísérletezéseinek lehetünk tanúi. Témáit leginkább közvetlen környezetéből meríti, illetve különböző – családi, folyóiratokban publikált – fényképekből. Gyakran emel ki ezekből részleteket és nagyítja őket önálló festményekké, új értelmet kölcsönözve nekik. Könnyedséggel és rendkívüli finomsággal, érzékenységgel kidolgozott képein a hangsúlyok szokatlan részletekre terelődnek. A festő újszerű szemszögek révén teremt új világnézetet, olyan pillanatokat, helyzeteket, tárgyakat kiemelve, melyeket az ember általában nem vesz észre vagy figyelembe. Első jelentős kiállítása (2004, MAMÜ Galéria) „Másolatok” címmel, e munkafolyamat összegzésének is tekinthető: a szénrajzokból és monokróm, barnás, szépiaszerű képekből álló sorozat, mely családi albumból kiemelt képek részleteinek átdolgozásaiból állt, a kisejlő alakokat csak deréktól lefelé látatta.

Herman általában sorozatokban gondolkodik: egy témát több szempontból közelít meg, körüljárja kifulladásig. Sorozatait nem tervezi előre, képei a folyamattal együtt születnek és formálódnak - a vásznakon, vázlatok nélkül.
2005-ben Folyékony föld című tematikus kiállításán a legtöbb alkotáson kietlen tájakat látunk, pocsolyákat, sáros földeket. Tulajdonképpen ezek az elemek képezik mostani, „paradicsomi” tájainak kiindulópontjait és részleteit. Bár a téma szokatlan, Herman Levente szemszögéből nézve még a sáros föld is átlényegül egy szép és csupa árnyalattal teli dombos tájképpé.
Első vacsora című sorozata a bibliai vonatkozású elbeszélés átdolgozása, hétköznapi környezetbe ágyazva: az apostolok helyett 12 gyermek alakja köré csoportosulnak a vásznak. Sejtelemes részleteket látunk kiemelve, kinagyítva, különböző pillanatok merevednek meg előttünk: a sorozat részleteit végül egy nagyobb kép foglalja össze, ott látjuk először az összes gyermeket egyben. Itt egy falusi szobába sűrítve, alkonyati szürkületben tevékenykedik a tizenkét gyermek, „első vacsorájuk” előtt, alatt. Mozdulataik bibliai elődeiket idézik: a központi figura tekintete megigéző, mintegy hipnotizálva invitál a kép belsejébe. Herman Levente számos képe utal bibliai szereplőkre vagy eseményekre, ezek indíttatása leginkább egy évszázadok óta rögzült kép gyökeres átirata és aktualizálása.

A Vázlatok egy Új Paradicsomhoz című aktuális sorozat szintén új, igen szokatlan környezetbe képzeli el a bibliai szereplők világát, illetve azok paradicsomi, édeni környezetét: első benyomásra kifejezetten nem édeni tájak és részletek képezik az Új Paradicsomot, melyben ember nem igen bukkan fel. Csend és kietlenség sugárzik a festményekből, a már korábbról ismerős folyékony föld elemei határozzák meg a szemünk elé táruló jeleneteket. Ez egy XXI. század által inspirált táj, ahol új, pozitív fogalmat nyernek a melankolikus árnyalatok és az ipari lenyomatok, ugyanakkor tükröt tart a mindig az ideálok után törekvő ember mára elért „eredményeinek”.
2006. őszén merült fel Herman Leventében a Vázlatok magánhadsereghez sorozatának gondolata. Körülbelül nyolcvan arc képviseli a személytelenséget és a hatalmat. Az arcok általában szem vagy száj nélkül, olykor nagyrészt elmosódott vonásokkal bújnak elő sötét hátterükből. Egy biztos: a mára, nagy részben a világ különböző városaiba szétszéledt hadsereg Budapesten maradt maréknyi csapatának ereje egyedi és megismételhetetlen.

Herman Levente eddigi életművét nehéz lenne korszakokra bontani, inkább a sorozatokban való gondolkodás jellemzi, témái egymásba kapcsolódnak, egy gondolatmenet köré épülnek fel.A több mint 15 éve Magyarországon élő és dolgozó Herman művészetét egyfajta duális világkép határozza meg, melyben az erdélyi múlt, az értékekkel teli gyermekkor helyszínei csapnak össze, kerülnek kölcsönhatásba egy elidegenedett ipari nagyváros kellékeivel. Univerzális gondolatok hordozója ez az alakok nélküli, melankolikus táj, mely mégis végtelenül személyes azáltal, hogy Herman, az első látásra realistának tűnő képi világot furcsa, néha akár „tréfás”, szürreális motívumokkal – gyerekrajzszerűen skiccelt vonalak, repülő kövek, pityókák, betonelemek – írja felül. Így átlényegülnek a helyszínek és a hétköznapi tárgyak – pl. bögre, pityóka vagy cumisüveg – többletjelentések hordozójává válnak.

Herman képeit egy monokróm színvilághoz közeli, néhány színárnyalatból álló színhasználat határozza meg, melyben gyakorta eluralkodnak a zöldes árnyalatok, egyfajta „nedvzöld sfumatóba” burkolva a jeleneteket.