Barátném mesélte minap, hogy kisjányukkal névnap fennforgása végett ellátogattak a fentemlített parkba. Kisvasúttal kívánták megközelíteni, debizony a mozdony megmakacsolta magát, és tapodtat sem mozdonyult, akarom mondani mozdult, míg a masiniszta bácsi jól ki nem cserélte az ékszíjat. Szerencséje a szerelvénynek, hogy nem volt közelben a kövérellenőr!

Lett volna nemulass! Miközben barátnémék borzadalmait olvastam, eszembe ötlött a mi hasonlóan horrorisztikus élményünk...

Pannám két éves lehetett, mikor egy verőfényes vasárnap délelőttön szüléimmel arra a hirtelen elhatározásra jutottunk, hogy ellátogatunk a vidámparkba. Ha már lúd, legyen jó kövér, így mi is kisvasúttal kíséreltünk meg odajutni... Pécs-Szombathely távolságnak tűnt, míg megtettük a háromszáz métert.

A sétányon sertepertélők kengyelfutó gyalogkakukként suhantak el mellettünk. Miután megvettük a borsos belépőjegyeket, hirtelen a Vissza a jövőbe kettőezerháromszáz-hetvennegyedik részének forgatásába cseppentünk. Kerestem is Dokit és Marti Mekflájt egy autógrammért, de nem voltak sehol, biztos megint bütykölni kellett azt a fránya időgépet. A vidámpark pontosan úgy nézett ki, mint mikor engem vittek oda mókázni szüléim, jó két tucat esztendeje. Dehogy úgy. Sokkal ramatyabbul.

Látogató rajtunk kívül nem volt, ám nagy ritkán felbukkant a távolban egy-egy ,,álvendég"(papírmassé, vagy a konzum kirakatból kiszanált próbaba). A ,,játékok" nagy részére díszítésképp a szép magyarsággal megmacskakapart ,,nemmüködik" táblát függesztették. A személyzet egy álruhás tagja folyton nyomunkban volt, hogy ott tudjon teremni beüzemelni a ketyerét, melyre - összeszedve minden bátorságunk - felkívánkozunk.

Választásunk hosszas tétova gyötrődés után az óriáskerékre esett. Mikor megálltunk előtte, hoppmesterünk boldogan ugrott ki egy bokor mögül. - Felülnének az óriáskerékre? -kérdezte. - Egy pillanat, csak kicserélek egy fogaskereket - vett elő csavarhúzót zsebéből éseltűnt egy aknában. - Csak néhány perc - visszhangzott valahonnan a föld alól, miközben migalád módon elsomfordáltunk...

Szépni szép ugyan Szopiáne, ám nem volt kedvünk napokiggyönyörködni látványosságaiban, míg a tűzoltók megmentenek...

A majdnem óriáskerekezés után egyetlen olyan lehetőséget találtunk, ahol Pannikám nemfakadt sírva. Nagy ipari forradalom előtti kezdetleges ketyere, megpróbálom vizualizálni. Tessék elképzelni hat koszos villanykapcsolót, mögöttük egy kezelőt (kire jó fertályórát kellettvárakozni, a miénk még bizonyára az aknában cserélgette a kerekeket) a háta mögött meghat kis rozsdamart vasajtót (tutira nem hemörájttal festették őket). Minden ajtócska mellé egy izzó volt drótozva. Működési mechanizmus a következő: A kapcsoló megnyomása után - jó esetben - felvillan egy lámpácska, s a mellette lévő ajtót feltárván kihull a kincs. Asszem erre tökéletesen illik az olcsó játék hülyegyerekeknek velős jelző. Illetve nem, mert nem annyira olcsó. Csalódással indult ez a gyermekpróbáló projekt is, Panni hiába nyomta a kapcsolót, semmisem villant fel. - Próbálhat egy másikat - szólt a kezelő.

A másik kapcsolóval sem volt szerencsénk, de hát három a magyar igazság! A harmadik kapcsoló nyomorgatásakor az egyik ajtó melletti pilács mintha elpislantotta volna magát, a kezelő azon nyomban nekiesett az ajtónak. Hiába próbálta pájszerral is (úgy tele van a zsebük szerszámokkal, mint a kisvakondnak) nem nyílott... Addig pájszerolt ajtóról-ajtóra, míg az egyiket nagy kínkeservvel sikerült felfeszíteni. - Ezzel a játékkal még senki nem próbálkozott, mióta itt vagyok - mentette sután a menthetetlent (valahogy nem volt kedvem megkérdezni, hogy ez milyen időintervallumra vonatkozik).

Node nézzük csak, mit rejtett a szekreter! Fúrja az oldalukat, igaz-e? A pókhálók szisztematikus eltávolítása után előkerült egy fröccsöntött gyűrű, melyből hiányzott a briliáns, egy buborékfújó, melyben kikristályosodott a szappanyos víz, 2 darab mumifikálódott bögöly,és egy műanyag fényképezőgép, melybe pillantva megfakult állatok keringenek.

Kislányom sokáig vacillált az egyik bögöly és a fotoapparát között, végül az utóbbi mellett döntött. Hátnem egy Nikon, de mégse szárított halcsemege.

Eme írással eszem ágában sincs borsot törni a vidámpark orra alá. Nincs is orra. Én csak azt szeretném, ha nem sírna. Se ő, se a gyerekek, se a szülők, sem pedig a fásult ketyere-kezelők. A most következő sorok tán nevetségesen naívak lesznek, de csintalan ujjacskáim nem nyugszanak a klaviatúrán. Afféle csodabogár vagyok (szószerint ám, tessékcsak megnézni www.csodabogar.sokoldal.hu -n), aki ripsz-ropsz el tudja képzelni, hogy lelkes összefogással újra hajdani fényében tündökölhet a park...

Akár egy-egy játék összcsaládi erőbedobással megvalósuló kicsinosításával, jótékony célú vásár és koncertek, előadások rendezésével,gépész tesóval és karatesóval, és még oly' hosszan sorolhatnám...

Hisz' mindannyiunknak fontos ügye. Ugye?!

(Kép nem véletlenül nincs a cikkhez... - szerk.)