Tóth Laci nem csak kattint, hanem kérdez és folyamatosan figyel is. A kiállítást végignézve mindenki megérti, hogy nem csak pillanatok ezek, hanem rengeteg tartalommal, sokat mondó történetekkel megáldott beszélő képek. És a történetekről nem kell kérdezni a fotóriportert sem, mert mesél magától. A képek segítenek az emlékezésben: rengeteg szépséget idéznek fel, de a problémákra is felhívják a figyelmet. Az omló löszfalról, a szemétről, a barlanglakóról beszélnek.

A fotós dolgozott már heti- és havilapoknak, közreműködésével több könyv is született és a városi fotósok körében egy szóbeszéd terjed róla: ha valamilyen eseményen Tóth Laci nem jelenik meg, akkor valahol valami sokkal fontosabb dolog történik.

Nem tudom, hogy más hasonló méretű városban is ennyi jó fotós van, de Pécsett sok van. Van kedvenced?
Tényleg nagyon sok jó pécsi fotós van. Talán túl sok is (nevet). Az, hogy a Körte (Körtvélyesi László - a szerk.) nyitja meg a kiállításomat, azért elárul valamit. Teljesen megérdemelten lett az EKF-hivatalos fotósa. Amire egyébként engem kértek fel először, de a betegségem következményei miatt egyedül nem vállaltam volna. Aztán meg jött is a Mészáros és az engem megkeresőt szinte rögtön kirúgta. Mondjuk nem ezért. (nevet)

A fotósokat általában szerencsés embernek tartják, mert a hobbijuk a munkájuk. Te is így látod?
Sok szempontból igaz ez. Feltéve, ha az ember nem egy napilapnál dolgozik. Az embernek ez az egészségét és a családi életét is szétzilálhatja. Ahogy nálam is történt.

Nem egy ideális munkahely?
Régen nagyon sok idő ment el az utófeldolgozással. Mivel sietni kellett nem is maradhattunk végig egy rendezvényen, mert gyorsan kellett az anyag. Mindig nagy a rohanás. A heti- és havilapoknál(Napló, HVG, Echo) valamivel kényelmesebb a helyzet, de az egyik kollégámat, amikor erről kérdezték, azt válaszolta, hogy a legjobb könyveket csinálni. Szerencsére ez is megadatott. Sajnos nem mindig a képekhez méltó minőségben, de van rengeteg pozitív tapasztalatom is.

Melyik az a pillanat, ahonnan profi fotósnak tekinted magad?
Mióta megvették a képeimet. Az egyetemi lapnál kezdődött, azt hiszem, bár az akkoriban még középsikolásként fotószakörre járó öcsém nevében beküldött fotópályázattal is nyertem 20 éves koromban. A Ludas Matyi Tücsök és bogár című rovatában jelent meg a képem, ami egy eldőlt hirdetőoszlopot ábrázolt, rajta egy film plakátjával, ami az Elfelejtett város címet viselte. A háttérben meg tényleg nem voltak emberek, szóval elég jól összejött. Testvérem akkor fotósnak készült, és volt, amiben sokkal technikásabb volt nálam. Diapozitíveket hívott elő otthon a spájzban, szóval nagyon értett hozzá. Nagyon nem örült, hogy így akarom egyengetni a pályáját.

Hogyan lettél végül hivatásos fotós?
Majdnem teljesen véletlenül. Sikertelenül felvételiztem a jogi egyetemre, ahova nem is nagyon szerettem volna bejutni. Gimnáziumi évfolyamtársam Simara Laci kezdett el győzködni, hogy menjek én is fotósképzésre és el is végeztem azt a két éves iskolát.

Tartasz valakit a mesterednek?
Többeket is, de elsősorban Szász Jánost említeném meg. Elég nehéz volt státuszhoz jutni akkoriban, mondjuk most se könnyű. A Naplónál tele voltak, bár megvették egy-egy képemet. Az egyetemi lap meg nem tudott fotóst eltartani, ezért kapóra jött a baranyai FénySzöv. A riport részlegnél dolgozhattam, ahol nem retusálással, meg sötétszobával telt a nap, hanem terepre kellett menni. Például a jogászkodástól politikai okokból eltiltott Szász Jánossal. A kiküldetések alkalmavál fanyar humorából rengeteget merítettünk, és persze a technikai tudása, művészete sokat segített a fejlődésünkben.

Fotóművésznek vagy fotóriporternek tartod magadat?
Talán azért nem gondolok magamra, mint fotóművészre, mert mindig túl sok minden érdekelt. Nem tudtam egyetlen irányba elkötelezni magam.

Van kedvenc témád?
Talán a színházi fotózás.

Ez a kiállítás hogyan állt össze?
Az egyik része, a nagy nyomatok még a dunaszekcsői kiállításra készültek. Két külföldi képzőművész alkotásai mellett voltak láthatóak, a nyárra felújított történelmi jelentőségű magtárban, ami most faluházként működik. Amikor adódott ez a meghívás, akkor elgondolkodtam, hogy ez ide kevés lenne, így még jónéhány kisebb dunaszekcsői fotóval egészítettem ki az anyagot. Huszonöt év anyagából válogattam, ami hatalmas mennyiség. Leegyszerűsítette a dolgokat, hogy nem nagyon volt időm kutakodni, mélyre ásni, sokat válogatni. Szóval nagyrészt ez csak az utóbbi 8-10 év termése. A cím talán nem szerencsés, de tényleg van minden. Természetfotóktól, a szocio-témákig tart a skála.

Az idei World Press Photon a magyar díjazott egy égő, zuhanó embert ábrázol. A magyar sajtófotó versenyen előre lehetett borítékolni a vörösiszapos-tematikájú képek sikerét. Neked ezzel kapcsolatban mi a meglátásod?
Nekem sem tetszik, hogy ezeket ítélik meg elsősorban sikeres, jó fotóként. Sajnos az egyik legnagyobb szakmai sikeremet én is egy ilyen jellegű képpel értem el. Ez is Dunaszekcsőhöz kapcsolódik. A falu bolondjának szinte állandó produkciója volt, hogy esküvők alkalmával egy üveg borért, sörért cserébe beugrott a vízbe. Egy alkalommal épp ott fotóztam, amikor ezt megint megcsinálta, de leállt a szíve és elvitte a víz. Egy kicsit rossz szájízzel emlékszem vissza a dologra, de ami egy kicsit könnyít rajtam, hogy amikor készítettem a díjnyertes sorozatot, akkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a vége. Viszont nem akartam, hogy erre a kiállításra is rányomja a bélyegét.

Hallottam egy szórakozott pécsi fotóriporterről, aki kiküldetés alatt a Mecseken bolyongva a teljes fotósfelszerelését tönkretette. Tudsz erről valamit?
Nem szórakozott, hanem kapkodó. Amúgy a történet rosszabbul is végződhetett volna. Máréváráról kértek tőlem fotókat, és nem archívumból akartam adni, hanem újakat szerettem volna csinálni. Késő novemberi délután volt és egy végigdolgozott nap után autóval indultam  a Mecsekre. Tudtam, hogy nincs sok időm naplementéig, ezért nagyon siettem és nem vettem észre, hogy egy turistabusz takarja el az ösvényt, amin el kellene indulni. És amin már számtalanszor jártam. Így elindultam teljesen más irányba és egy idő után elfogyott alólam az ösvény is. Lövéseket hallottam, a vadászok már kint voltak, így abba az irányba inkább nem mentem. Közben teljesen be is sötétedett és elkezdtem bolyongani. A botot magam elé tartva próbáltam védeni a szememet a vaksötétben. Telefonon térerő persze nem volt, a világításával meg próbáltam spórolni. Vízcsobogást  hallottam és elindultam az irányába, hogy a patak mentén kiérjek az erdőből. Azonban belecsúsztam és csuromvizes lett mindenem. A fotóstáskámból ömlött a víz. A telefonom elromlott és sajnos bekapcsoltam a fényképezőgépet, ami ezért zárlatos lett. Az objektíveket, a nagyobb tételt, később a szervízben meg tudták menteni. Egyszer becsültem alá a Mecseket, persze tegyük hozzá ez a rész nem is a Mandulás volt. Itt nappal is szinte lehetetlen közlekedni. Amikor állatokat hallottam akkor tapsoltam, hogy elijesszem őket. Fél ötkor tévedtem el, egy órával később estem be a vízbe, és fél tizenkettőkkor keveredtem ki az erdőből. Az útra kiérve az autók fényében láttam, hogy tiszta vér, meg sár vagyok. Az ügyeletre is be kellett mennem, hogy ellássanak. A jegyzőkönybe is ezt vették fel: elmondása szerint, eltévedt a Mecseken.

Tóth László Szekcső-mix című kiállítása március 23-ig tekinthető meg a Csoport/Horda Galériában(Pécsi Horvát Színház, Anna u. 17.)

A megnyitón készült képek