A húsz éves múltra, számtalan albumra visszatekintő zenekar gyakran megforduló vendég a világ kulturális vérkeringésébe bekapcsolt városokban. Általában ott, ahol van kellő számú érdeklődő, ahol anyagilag is érdemes ilyen előadásokat szervezni. Pécsett az EKF plusz forrásaira van szükség egy ilyen produkció idecsábításához, máshol viszont tisztán üzleti alapon is működik a dolog. Mert hát megéri. Jó volna tudni, hogy mennyibe fájt ez az este az EKF/Hungarofest költségvetésének, mert megmutatná, hogy a jövőben önfenntartó módon lehet-e ilyen kulturális megmozdulásokat szervezni a megyeszékhelyre. Az első előadáson tapasztalt 2/3-os kihasználtság alapján: nem.

Teljesen felesleges úgy tenni mintha nem lenne youtube, és ne tudná bárki megnézni, hogy milyen is a Tiger Lillies. De talán mégis érdemes néhány szót az előadás színpadképére fecsérelni. Leginkább egyszerűnek mondanánk a látványt, amit az elmaszkírozott három fős zenekar, és a cirkuszi karaván vagonjai határoznak meg. A mindenhol megtalálható füst és fények az állandó kísérők, azaz néhány kellék csupán, és ez teszi lehetővé, hogy szinte bárhol fel tudjanak lépni, így aztán az egész nyugati féltekét végig tudja haknizni a Pécsett 10 fővel szereplő társulat.

A produkció magja két zenész és a dobos, de méginkább - a legalább három hanggal rendelkező - frontember, aki szinte végig uralja a színpadot. Amikor meg nem, akkor két sótlan kisnövésű, egy zsonglőr, akinek kést inkább nem adnánk a kezébe, két remekül összedolgozó artista, egy tisztességes guminő és - egy szám erejéig - egy kövér nő felé tereli a bohóc-porondmester szerepét ellátó énekes a nézők figyelmét. Alaposan kidolgozott koreográfiákkal találkozunk, amelyek a zenére és a kissé morbid szövegekre épülnek(vagy éppen fordítva). A zene jól behatárolható zsánerekből merít: a kabaré és folk végigkíséri az egész előadást, de néhány hangig megvillan a diszkóláz is. Lírai és borús hangulatú, dalok váltják egymást, melyek közös jellemzője a felszín alatt lappangó perverzió, ami néhol még szalonképes, máshol, jobban belegondolva, meg egyáltalán nem. Kicsit olyan ez az egész mintha a death metal szövegvilága(!) lopakodott volna be színházba. Méginkább az a betiltott reklám motoszkált az agytekervényeinkben, amiben az angolul nem beszélő dán család hangosan énekli a dalt miszerint: I wanna fuck you in the ass. Persze csak hasonlat ez, mivel a dalokat mégiscsak elég jól sikerült felirat magyarította, aminek csak a manuális szinkronizálása okozott néhol, nem számottevő, problémát.

A dalok felépítése, dramaturgiája elég egysíkú volt, de talán nem annyira egysíkú, hogy unalmasnak lehessen nevezni az estét. Főleg azért nem, mert az énekes három hangjához, három ív társult és ezek váltották egymást. (Két albumukat soha nem hallgatnánk meg egymás után, dehát Woody Allen filmből kettő is inkább sok, mint egy pár.) Az énekhang a dalok romantikusan aberrált, a hörgősen dühös és a szelíden torz oldalát mutatta, nagy ritkán ezek keverékét. A zenekar tagjai könnyedén váltogatták a hangszereket, így az alap nagybőgő, harmonika, dobok felállás mellett előkerült például a csörgőbot és a gitár, de a kiválóan alkalmazott theremin is. A belezős tematikán és a testi furcsaságon való lamentálásokon túl, a számok néha kifejezetten szórakoztatóak tudtak lenni.

Minimum három réteget tudtunk kihámozni az este folyamán. Az első síkon egy viszonylag jó zenei anyaggal, ami önmagában már nem biztos, hogy megállná a helyét. Ehhez társul egy olyan cirkuszi körítés, amivel  szélesebb rétegeket is meg lehet szólítani. És harmadik rétegnek ott van a színesen megvilágított kavargó, színpadi füst, ami mindig egy érdekes látvány... Az előadás, összetettsége ellenére, legnagyobb erénye, a legnagyobb  problémája is. Pont középre van belőve. Kereskedelmi szempontból jól pozicionált produkció ez és a Gauss-eloszlás most is érvényes, a tömegek középen vannak, csak nem Pécsett.

A látottak alapján mindenesetre érdeklődve várjuk, hogy mikor fog egy tematikus esttel vagy egy musicallel előállni a Yellow Spots, esetleg jöhetne egy zombiopera is.