Amióta az eszemet tudom súlyos beteg volt. Az idegeivel voltak problémák és 1986-ot követően egy darabig agydaganatban szenvedett, de túlélte.  Az öcsém születése után kórházba került és ez végigkísérte életét.

Gyermekkoromban nem sokat foglalkoztam vele, hogy nekem ,,csak" apukám van. Azt sem nagyon érdekelt, hogy Anyák napján én a többi gyerekkel ellentétben anya helyett nagyapámnak adom át a kézzel készített apró ajándékomat. Megszoktam, hogy rokonok hada vett körül, anyai és apai ágról is, hiszen nem volt annál természetesebb, hogy két olyan aprócska, aranyos gyerek, mint az öcsém meg én kegyeiért mindenki versengett.

Mivel az orvostudomány a mostani állapotokhoz képest egészen kezdetleges módon kezelte az elme- és idegrendszeri problémákat, állapota folyamatosan romlott. Ahogy növekedtem ráébredtem arra, hogy a köztudat nehezen fogadja el viselkedését, nem betegségnek tekintették az őt ért sorscsapát, mint inkább valami érthetetlen ,,működésképtelenségnek".

Ahogy nőttem, úgy fogtam fel, hogy segítetnünk kellett volna neki. Körbe kellett volna venni szeretettel, törődéssel és nem kitaszítani. De mit tehettem volna én? Gyerek voltam. Semmit sem értettem a felnőttek viselkedéséből. Éreztem, ugyan, hogy körülöttem nem olyan kerek a Világ, mint a többi gyerek körül...

Édesanyám! Engedd meg, hogy bocsánatot kérjek mások Veled szemben akaratlanul is elkövetett hibái miatt. A fiad és én tudjuk, hogy Te mindig is szeretni akartál minket. De nem tudtad, hogyan kell és ez nem a Te hibád. Beteg voltál. A végén már teljesen magatehetetlen.

Már felnőtt vagyok. Nincsenek gyermekeim. Szeretnék anya lenni nagyon. Szeretném Neked elmesélni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Szeretnem megosztani Veled, hogy milyen érzések kavarognak bennem az életemről. Most érzem igazán, hogy hiányzol, mindig is hiányoztál! Remélem, hogy ha látsz minket  a mennyekből - az öcsémet és engem - büszke vagy ránk és büszke is leszel mindig! Szeretlek Édesanyám!