- Hogy az a búbánatos Banán Benő kötne csomót a derekadra! Már megint egy behemótlábszor böszmearasz árok! - kurjantotta folyton-folyvást a dühös, hosszúbajszú zebragyík, a csipeszcsőrű csattogány, a kopoltyús földimókus, a szipogó betegér és a szálkásszőrű fókatapír.

Ezért aztán az óriáskígyót ősvadonszerte mindenki csak Behemótlábszor Böszmearasz néven ismerte.

Egy nap Behemótlábszor Böszmearasz megelégelte, hogy az ősrengeteg valamennyi állata, a szálkásszőrű fókatapír, a páncélos vihogi, a szárnyatlan böhömbagoly, a kockaorrú mocsarászdisznó és az erszényes békalúd, az ő nyomai miatt bosszankodik, ezért elhatározta, megtanul inkább repülni. Kiszemelt egyet a dzsungel fái közül, jó erős törzsűt, amely nem fog összerogyni az ő tetemes súlya alatt, rátekeredett, és elkezdett kúszni felfelé. Mikor úgy érezte, elég magasan van már a repüléshez, kiválasztott egy újabb fát, szintén jó erőset, nekirugaszkodott, és átvetette magát a másik fa vaskos lombozatába. Behemótlábszor Böszmearasz hamar beletanult az efféle közlekedésbe, és egy kis idő után már sem véletlenül, sem szánt szándékkal nem ereszkedett a földre, sőt, így fáról fára repkedve az ősvadon egészen távoli szegleteibe is eljutott.

Egyszer azonban mégis lemászott a fáról.

Az történt ugyanis, hogy Behemótlábszor Böszmearasz váratlanul az őserdőnek arra a vidékére vetődött, ahol egy amott roppant ritka, de rettenetes szárazság miatt, szörnyű tűzvész tombolt. A terjeszkedő lángok egyre inkább beborították a kiszikkadt növényzetet, az őserdei állatok pedig kétségbeesve futkároztak föl és alá.

- Tűz, tűz mindenütt! Jaj, mi lesz velünk! Bárcsak lenne itt a közelben egy folyó, vagy csak egy patak, ami eloltaná ezt az irtózatos tüzet! Csak egy kicsike vizesárok, csak egy behemótláb széles, csak egy böszmearasz mély! - kiáltotta a menekülő erszényes békalúd, a sertefülű vizitigris, az élesajkú csikorgár, az ördöngös vadtehén és a fertelmes rókapocok.

Behemótlábszor Böszmearasz sem tehetett mást, minthogy szomorú sóhajjal, iszkolva tovarepkedett azokba a fákba kapaszkodva, melyeket a telhetetlen lángok még nem tudtak felfalni.

Csakhogy a hegyek túloldalán Behemótlábszor Böszmearasz az ősrengetegnek olyan tájára tévedt, ahol egy arrafelé igen gyakori, ámde megszokhatatlan, hónapokig tartó esőzés miatt, iszonyú árvíz pusztított. A sodródó latyak már-már minden cserjét ellepett, az őserdei állatok pedig eszeveszetten kalimpáltak a fodros áradatban.

- Víz, víz mindenütt! Jaj, mi lesz velünk! Bárcsak lenne itt a közelben egy hosszú hegyhasadék, vagy csak egy kis földrepedés, ami elvezetné ezt a tömérdek vizet! Csak egy kicsike csatorna, csak egy behemótláb széles, csak egy böszmearasz mély! - kiabálta a kapálódzó fertelmes rókapocok, a fonnyadthasú gőzmaki, a tarajos szunyóka, a töpörtyűszemű kupacoló és a rikoltozó medvekutya.

Ekkor Behemótlábszor Böszmearasz apró fejében felvillant a fényes gondolat, óvatos, ám villámgyors tekergőzéssel lecsúszott a fáról, átmászott a hegyeken az árvíz borította őserdőtől, egészen a tűzvész lepte rengetegig, behemótláb széles, böszmearasz mély árkot hasítva maga mögött. A behemótlábszor böszmearasz csatorna felszippantotta az árvíz sáros hullámait, megtelt vízzel, patakká nőtt, majd folyóvá változott, és apránként eloltotta a tűzvész lángjait.

Attól kezdve Behemótlábszor Böszmearasz nyomában csakis vizesárkok születtek, amerre csak kúszott, őserdőtől őserdőig, egyik völgytől a másikig, tengerektől óceánokig, és a Behemótlábszor-Böszmearasz-árkokból fejlődött folyók lassacskán körbe-körbefonták a teljes, terjedelmes, tömött ősvilágot.