.Nézte, ahogyan úszik az anyukája, és a testvérkéi az aranyszínű napsütésben. Ahogyan hullámzó fodrokat vet a víz, evező lábacskájuk nyomán.De a vízbe nem merészkedett sohasem. Víziszonya volt.

Képzeletében a víz alatt egy láthatatlan szörnyeteg élt, aki lerántja magával a feneketlen mélységbe.

-Bízzál magadban!-mondta az anyukája. -Minden kiskacsa jó úszó. Láthatod, a testvérkéid is vígan lubickolnak.

Állt a kiskacsa a tó partján. Biztonságos helynek látszott, simogatta a szellő a tavat, lágyan ringatózott a sás és a nád. Kék volt a víz és békés.

-Bízzál magadban fiam!- visszhangzott a fülében anyukája hangja.

Odatopogott a tó széléhez. Bele is mártotta a lábacskáját. Látta a tükörképét. De a víz mélyét nem láthatta. Félt.
Éjszaka különös álma volt.

Sötétség ereszkedett a tájra. A tavon vadkacsaraj úszott, zajos hápogással verve fel az éjszaka csendjét. Ő, messze lemaradva úszott. A tó vize sötét volt és zavaros. Háborgott a víz, és nagy hullámokat vetett, amikor hátra nézett. Akkor felbukkant a viziszörny.

-Kérlek, ne bánts, a víz mélyére fogsz húzni engem?- kérdezte, félelmében reszketve a kiskacsa.

-Minden úgy fog történni, ahogyan te akarod. Én a te álmod vagyok.-mondta a szörnyeteg.

-Bízzál magadban fiam. Minden kacsa jó úszó.- gondolt anyukája szavára a kiskacsa, és úszni kezdett. Gyorsan és ügyesen érte el a partot. Hátra sem nézett, követi-e a szörny, hiszen arra gondolt erősen, nem lakik a víz mélyén senki fia, aki árthatna neki.
Álmában szerencsésen a partra ért. Felébredt. Másnap a vízbe merészkedett.

-Bízzál magadban fiam!-mosolygott az anyukája. Attól kezdve együtt úszott a kacsaraj, köztük volt a kiskacsánk is, mert már tudta, viziszörnyek nem léteznek, csak a félelem teremti őket.