Élt a környéken egy versenyló is. Pökhendi volt mindenkivel, hiszen megnyert minden versenyt. Karcsú és gyönyörű fekete paripa volt, dicsérte is mindenki kecses formáját, könnyű mozgását.

Csodálta őt a kiscsikó.

Szeretett volna, ő is híres versenyló lenni, akit naponta kényeztetnek, csutakolnak, patyolat tiszta istállóban tartanak. Nagyon igyekezett, de nem volt annyira jó futó, hogy a nyomába érjen, és hogy indulhasson a lóversenyen.

Aztán egy szép napon versenyre hívta őt a versenyló.

A suta kiscsikó nagyon megijedt, szerette volna, ha a szülei büszkék lennének rá, de tudta, nem nyerheti meg ezt a versenyt.

Mégis a rajthoz állt. Félénken kihívójára, a fekete versenylóra nézett, és látta, ahogyan kidagadó izmokkal koncentrál, feszülten várja a start pillanatát.

A csikó elhatározta, minden energiájával küzdeni fog, leszegte a fejét, de jaj! A hátára szállt egy bögöly.

- Éppen most! Ekkora balszerencse!-gondolta a csikó.

Idegesen csapkodni kezdett a farkával, hátha sikerül elhessegetni, mielőtt a startpisztoly megszólal.

Hangos dörrenéssel kezdődött a verseny. A fekete versenyló, akár a nyílvessző, elszáguldott.

És ekkor megcsípte a csikót a bögöly. Nem figyelt már a versenylóra, rohanni kezdett, mint még soha, egyenest a cél felé, a versenyló csodálkozva nézett utána.

Nagy porfelhőt vert patáival, amikor elsőnek a célba ért. Ekkor elröppent a bögöly. A csikó, nem törődve a csípés fájdalmával, hálásan nézett utána. Tudta, neki köszönheti a győzelmét, és a balszerencse gyakran jóra fordul.