Sűrű havazás kezdődött, hiszen december volt, közeledett a Karácsony. És akkor meglátta azt a csodaszép fenyőt!

A sok-sok szerencsés hópihe mellett, ő is a fenyőre hullott, hófehér kucsmát kerítve rá, hogy a többi hópehellyel együtt, melegítsék őt egészen tavaszig, amikor megszólalnak majd az első madarak, kibújik a földből az első fürge hóvirág. Amikor majd vízcseppé varázsolja őket a Tavasz.

De addig még sok idő volt.

A fenyőfa legtetején ült, és szerelmesen várta azt a pillanatot, amikor a fenyő észreveszi különleges szépségét.

Csend volt az erdőben. Fehér volt a táj. A bokrok didergősen, de ragyogva hordták, akár hófehér estélyiruhát, a hajnali zúzmarát. A hópehely lélegzetvisszafojtva várt.

De a sok hópehely között a fenyőfa nem vette észre.

Aztán összetört a reggeli csend. Favágók jöttek.

Láncfűrész zajától lett hangos az erdő. Fájdalmas, tompa reccsenéssel dőltek ki a fenyőfák. De a hópehely nem adta könnyen magát. A kidőlt fenyőbe kapaszkodott, szorosan rátapadt, amikor lerázták róla a havat, ő ott maradt, követve a fenyőt ismeretlen útjára, amely először egy rázkódó teherautó volt, aztán a piac.

Aztán egy napon megvásárolták a fenyőt. A hópehely úgy érezte, mostantól majd minden jóra fordul, és eljön a nagy perc, amikor a fenyőfa észreveszi őt. Megcsodálja különleges kristályait, és örül az égből hullott varázslatos ajándéknak.

De nem vette észre senki, bármilyen szép is volt, olyan aprócska, múlandó dísz, hogy félő volt, előbb éri el az olvadás.

Mindenki a fenyőt csodálta, aki megdicsőülten állt, most már a nappali közepén, percről percre díszesebben. Ágain csillogott a sok színes szaloncukor, üvegjégcsap, és számtalan gyönyörűséges üveggömb.

Lassan besötétedett. Eljött a Szenteste. Halk, karácsonyi zene szólt, amikor felkapcsolták azt a csodálatos égősort, amelynek sejtelmes színei visszatükröződtek az üvegdíszeken.

Anyu csilingelt, apró rézcsengettyűvel és azt mondta: Megjött a Jézuska!

Ebben a varázslatos pillanatban, mielőtt a kandalló melegétől felolvadtak volna különleges kristályai, a fenyőfa meglátta a hópelyhet.

A leggyönyörűbb fenyődíszt, amit valaha látott. A fények szivárványos ragyogássá varázsolták különleges kristályait, egyetlen pillanatra felfénylett, akár a hullócsillag, majd színesen csillogó vízcseppé változott.

A fenyőfa nézte boldogan, tudta, ez az ő karácsonyi ajándéka, egy villanásnyi emlék az erdőből.

A csengettyűszót hallva, két izgatott, kipirult arcú gyermek rohant a nappaliba.

Ámultak a fenyőfa szépségén, a temérdek ajándékon. Anya és apa meghatottan állt. A szoba megtelt boldogsággal.

Az egykori hópelyhecskénk ekkorra pára lett akkor, és kirepült a nyitott ablakon keresztül, fel az égbe, újra kikristályosodni, és közben arra gondolt, mennyire csodálatos embernek lenni, és mennyire csodálatos érzés, az igazi szeretet.