A telefon újra csörög, a mindenes megáll, megfordul, ráfokuszál a telefonra, majd óvatosan körülnézve zsebrevágja. Balról ekkor érkezik egy aprócska kislány, aki - lévén sehol egy lélek - a barna kabátos bácsitól kezd el érdeklődni, hogy nem látta-e a mobilját. A mindenes tagadni próbál, amikor harmadszor csörren meg a telefon, persze a zsebében. A nézőtér egy emberként kacag még akkor is, amikor a kislány kikapja a bácsi kezéből telefonját, és gyanakvó pillantásokat lövellve távozik.És röhögünk végig, többnyire saját magunkon, életünk apró jelenetein. Mert a Csörgess meg! rólunk szól. A hétköznapok emberéről, azokról a magyarokról, akikre a statisztika szerint 1.2 telefon jut fejenként, vagyis tízből tizenkét embernek van. Tehát aktív felhasználóként átlagosan kettő. Amit a színpadon látunk, gegek, életszagú apró szkeccsek halmaza, meghintve egy kis énekes-zenés betétcsokorral (nem véletlen az alcím: mobil revü). Ami az alapkoncepciót sikerre viheti, épp az a buktatója is. Kevés rendező és társulat engedheti meg magának itthon, hogy laza szövésű előadást komponáljon a semmiből, központi drámai szál nélkül. A Szputnyik köztük van. Az Egri Gárdonyi Géza Színház társulata nincs.

Az előadás parádés dinamikával indít ugyan, azt nem tudja megtartani két és fél órán keresztül. Pedig van itt minden, komédia és tragédia, emberi drámák és csupa olyan pillanat, amiről már mesélt a szomszéd, a lakótárs, az osztálytárs, a srácok a kocsmából. Mint például a nagymama esete, akinek egy papírkán vannak az utasítások, mit kezdjen a mobillal, de még így is inkább egy idegen fiatalra bízza, hogy lebonyolítsa a hívást, ami lassan veszekedésbe torkollik. Vagy a topmenedzser headsettel a fején, akiről nem lehet eldönteni, mikor beszél telefonon, és mikor a mellette ülőkhöz. Vagy a telefonhívások sorozata, amikben egy jogosíványhoz szükséges formaságból egy kórházban a végére autóbaleset és kóma lesz. Egyszerűen csak sodródunk az idétlenebbnél idétlenebb jelenetek kusza összevisszaságában, amit egyetlen dolog tart össze - a drót nélküli telefon.Meg az emberek, hisz elsősorban róluk, rólunk beszél a darab. Arról, hogy mennyivel másképp éljük meg saját magunkat és egymást pusztán azáltal, hogy egy elektromos készülék hozzánőtt a mindennapjainkhoz. Ha csak egy évtizednyi távlatba tekintünk vissza, kézzel foghatóak lesznek a különbségek. A színpad segít kicsit elidegeníteni mindennapi valóságunkat saját magunktól is, hogy könnyebb legyen a nevetés, és könnyebb legyen az üzenet átadása is.

A dinamika viszont messze van a stabiltól, számos esetben leül. Ha a dinamikát egy időtengelyen akarnánk ábrázolni, cifrább cikkcakkot kapnánk, mint a legutóbbi idők tőzsdeindexei. A kezdetben gyönyörűen építező lendület egy hosszúra írt jelenetnél megtorpan, hogy a mélybe zuhanjon, hogy rá tíz percre megint kapjunk egy zseniális ötletet, amit aztán megöl a revüs zenei betét, és így tovább. Hosszúra írt jelenetek, parttalanná váló, sokszor sekélyes gegsorok lepik el az előadást, szinte teljesen váratlanul. Kapunk egy maroknyi műsorvezetőt a legjellegzetesebb betelefonálós műsorokból. Az első magyar jó, a második még jobb, a harmadik, már német nyelvű, elragadó, az olasz frenetikus, aztán jön egy angol - és az egész el van cseszve. A japán meg már egyenesen kínos. De ott van a telefonos csalók jelenete is, aik bepaliznak egy hiszékeny fiatal nőt, és vírusirtástól eljutnak az evőprogrammal felruházott telefonig, a beszélő telefonig, a minden tudással felruházott telefonig, amit potom pénzért, pár száz ezer forintért kínálnak a hölgynek, akit előzőleg megkopasztottak pár tízezressel, majd lelépnek. Túl sok ötletet próbáltak bezsúfolni a magyar bohózat-hagyományt idéző, egyébként nagyon jó felütéssel induló jelenetbe.

És akkor ott van ellenpontként a liftbe szorult trió nagyon jól komponált jelenete, telistele dramaturgiai bravúrral, a beosztottját leüvöltő főnöktől az amerikai igazgatót eljátszó színészig, akinek csontig nyal az előbb még üvöltöző főnök. Majd miután kiderül, hogy a színész is pont ehhez a főnökhöz igyekszik, kezdődik az üvöltözős előlről, míg kap egy hívást a selyemöltönyös úriember, és főnökből hirtelen aggódó apává lesz. Az esti mesét a kórházban fekvő leukémiás kislánynak pedig már hárman rögtönzik ossze a továbbra is álló liftben. Ahol ennyi zsenialitásra van potenciál, ott hogy maradhattak elöl jócskán elhibázott, nagyon hosszú jelenetek?

A társulatot mindemellett menteni kell. A társulat ragyogó, a színészi játék semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Ott élünk, lélegzünk velük a színpadon, majdnem minden mozzanatról bevillannak a személyes tapasztalatok. Fenyő Iván, a Zsótér Arturo Uijában is remeklő Ötvös András, a topmenedzser kölcsönért folyamodó testvérét (is) játszó Vajda Milán, az ostoba nagyvárosi picsát (is) játszó Bozó Andrea, az idegbeteg selyemöltönyös igazgató/apa szerepében fergetegeset alakító Görög László... Csak épp az a plusz nincs meg bennük, amitől értelmet nyerne egy ilyen jelenetcsokor, a kohéziós erőt nem tudják megteremteni. De az egész társulatot lehet és kell is dícsérni, az alakítások segítettek átvészelni azt a néhány dramaturgiai zsákutcát, amiknél nem tudtuk eldönteni - mi vagyunk túl hülyék amiért nem tudunk nevetni a közönség többségével, vagy ez a mobilos előadás bizonyítja a legékesebben, hogy még itt is hígul a közízlés.