Az Európa Kulturális Főváros évad első nagy zenei rendezvénysorozatának harmadik napja láthatóan nagyon tetszett a közönség többségének. Sajnos, mi mégsem tudtunk végighallgatni a második felét. Beszámoló a Harcsa Veronika Quartet és a Matt Bianco koncertjéről.

(Preface: Azt mondják, hogy aki hasonlítgat, az sohasem lehet igazán boldog és elégedett. Ezt a rizikót már jó ideje tudatosan vállaljuk és igyekszünk méricskélve, alaposan figyelve a város kulturális eseményein részt venni, és amennyire csak lehet objektív megállapításokat tenni, persze a szubjektívum jelenlétét sem tagadva. De, ami a legfontosabb: mivel nem csak a városban történő dolgokra figyelünk oda, hanem valamelyest azt is látjuk, hogy mi történik az ország és a világ kulturális színterein, ezért fejünk talán nincs a saját seggünkben - vagy épp máséban...)

Mikor a tervezett kezdés után tíz perccel Koszits Attila zenei újságíró, rádiós útjára indította a koncerteket az ÁOK aulája még csak erős háromnegyedes kihasználtságot ért el, de az első koncert harmadik számá után már minden késő megérkezett és jócskán megtelt a terem, és karzata. A helyszín akusztikájával kapcsolatban már sokan, sok helyen kifejtették a fenntartásaikat, nem szeretnénk ezekkel a megállapításokkal vitába szállni. Az is felmerült, hogy mivel a koncertközpont nem készült el az EKF év kezdetére (de talán majd a végére), mégiscsak jó lenne valamennyit költeni az ÁOK-ra. Hallhatóan ez is elmaradt azonban a szokásos hangzásnál mégis minden valamivel jobban szól. A hangtechnikusok jól dolgoztak... Nem ártott volna dekorációra sem költeni: a hatalmas, minden oldalról jól látható zöldben díszelgő molinók, amelyek az egyik főszponzort hirdették, olyan ízléstelen barna alapot kaptak, hogy a támogató bank logója helyett sokkal inkább egy népköztársaságos címerrel ellátott zászló illett volna.

Harcsa Veronikával és quartettjével nem nagyon lehet mellényúlni. Két évvel ezelőtt is csodás koncertet adott csapatával, akiket mindenképpen ki kell emelni, most is. Nem sztárokról van szó, hanem profi zenészekről, akiknek talán a sztárság nem is fontos, inkább a zene. És ez látszik is a koncert minden pillanatában. Az együttes mind az öt tagja megkapta azt a figyelmet, ami megillette, akkor amikor megérdemelte. Jól koreografált előadás és az is kiderült, hogy a playlistet Harcsa Veronika állítja össze. És van itt minden zeneileg. Persze a fő vonal a jazz, de a zenészekre ható műfajok hatása vitathatatlan. Reggaes lüktetés, trip-hopos dinamika, popos technika: mind visszahatnak az anyaműfajra. Az est programja feszes, így a visszatapsolást követően csak egy dal hangozhat el. Hiányérzetünk mindössze csak azért lehet, mert bár nagyon jó, hogy ismét koncerteztek a városban azonban mégiscsak jobb lett volna talán a kisasszony legújabb, legaktuálisabb formációját a Kaltenecker Zsolttal, a most is játszó Gyémánt Bálinttal és Andrew J-vel alakított Bin Jip-et lecsalogatni. Majd legközelebb.

A második koncertet egy húsz perces szünet előzte meg, kellő lehetőséget biztosítva a közönségnek a nikotin és/vagy alkoholszint stabilizáláshoz.

A három napos fesztvál egyik fő fellépőjéként számon tartott Matt Bianco nem éppen egy kurrens produkció. A csapat tagsága sokat alakult, egyedül a frontember és a billentyűs tartott ki a produkció mellett. Legnagyobb sikereik több, mint 20 évvel ezelőttiek, a két állandó tag szerezeményei, de azóta nem igazán sikerült átütőt alkotniuk. Akkoriban persze csináltak két olyan lemezt(még inkább két olyan dalt), amelyeknek az ismertségéből mind a mai napig megélnek. Két olyan dalról van szó, amit mindenki ismer csak nem tudja hogy ismeri. Akár a Für Elise. És azt sem szabad elfelejteni, hogy nagy szerepet játszottak a nyolcvanas éveket meghatarozó műfaj, a jazzpop kialakulásában is. De az évszám továbbra is magáért beszél. Vagyis igazából nem önmagában az évszámról van szó hanem az újdonság hiányáról. Kiváló ellenpéldaként pedig elég csak Herbie Hancockot megemlíteni, aki 2000 környékén, hatvanvalahány évesen csinált drumnbass lemezt...

A Matt Bianco jelenlegi felállásában is egytől egyig kiváló zenészek játszanak, de nem ártana a megfelelő helyiértékenszámolni velük. Leginkább egy olyan óceánjáró fedélzetén található étteremben/bárban vagy egy, a szokásosnál flancosabb, lagzin tudnánk őket igazán elképzelni. De egy jazz fesztiválon kicsit meglepően hatnak.

Nem olyan súlyos mellényúlás ez az egész, de az utolsó albumuk, a Hifi bossa nova, amiről jónéhány dalt eljátszottak, olyannira érdektelen és annyira tele van pakolva zenei közhelyekkel, hogy tényleg csak elvetemült bossa nova rajongóknak ajánljuk. (Írja ezt olyasvalaki, aki  még a Nouvelle Vague második lemezét is meghallgatta, mert érdekelte...) Nem is bírtuk sokáig: a nagy slágert követő szám alatt kiszivárogtunk a teremből. Ott maradt ismerőseink elmondása szerint volt még közönségtapsoltatás és -táncoltatás, aminek a sikerességét sajnos nem tudjuk megítélni. A koncertet megelőző száznegyven karakterünket újrafoglamazva a második koncert konkluziója így hangzik: a Matt Bianco szerepeltetése a IV. Nemzetközi Jazz fesztiválon, olyan mint a The Prodigy a Szigeten 2009-ben.