"Ne segítsenek a HÉV-nek, megáll magától is." - mondta be az éjszakai HÉV-nél a szerelvények érkezését jelző hangosbemondó, diszkréten felhívva a sínen ácsorgók figyelmét, hogy nem előnyös a pozíciójuk. Úgy látszik, stratégiát váltott a BKV, és közutálat tárgyává tehető ostoba bengák helyett humorral rendelkező embereket tesznek kulcspozíciókba, legalábbis a Sziget alatt. Hadd lássuk, hogy így is lehet. Na, ezek után lesz mocskosul fanyar, ha aztán minden visszazökken a megszokott kerékvágásba.

Apadnak az energiák lassan, az energiaital-fogyasztás görbéjén biztos szépen kirajzolódik, mikor uralkodik el a teljes fesztivállakosságon az akut kétségbeesés. "Nem is tudom elképzelni, hogy eddig mi hogyan bírtunk ki egy egész hetet, itt van a harmadik nap és már ki vagyok purcanva." - mondja Gróf Balázs, aki egy kis pécsi különítménnyel együtt melegíti a koncertek után a VIP teraszok, szeparék székeit. Rosszul teszi - az elmúlt napokban már felhívta rá valaki a figyelmét, hogy a Pécs2010-es Varázskert tüchtig kis tornyos bárpultjánál sokkal jobb a hangulat, mint bármelyik puccos VIP teraszon. Még Barotányi Zoltán, mindenki DJ minekje is ott flangál előszeretettel.

Már emlegettük a tornyot, de nem győzzük ajnározni. Egyszerűen telitalálat az egész, minden látszólagos csiricsárésága ellenére. Az oldalánál diszkréten épül az óriás bevásárlókocsi az óriás csontvázzal, elöl minden este egymás kezébe adják a tűket a pécsi lemezlovasok, a terasz körül visszafogott tömeg, táncolás közben remekül el lehet férni. Itt legalább lehet érezni, hogy az otthon széttartó és néha egymásra fújó táborokra szakadó DJ-közösség képes hátat hátnak vetve együttműködni. Ezt igazolta a csütörtöki Pécs Reprezent programszekció is a Medúzában, amiről persze lemaradtunk, mert így is egyszerre voltunk legalább másfél helyen. Abban egy kicsit azért bízom magamban, hogy ez az összetartás nem lesz eseti, ha már egyszer beigazolódott, hogy van rá mód.

Az Amfiteátrum színpadnak a Sziget harmadik napján konkrétan nem volt esélye. Minimális reményt láttam arra, hogy a Kerekes Band kora este bevonzz pár száz embert, ez a koncert indulásánál nem valósult meg. Kerekesék tudják, hogy tízből kilenc betyár ezt fütyüli, meg már tavaly is nagy sikert arattak, úgyhogy frusztrációk nélkül startolt el a koncert. A közönség pedig lassan meg is nőtt - páran jól döntöttek, amikor Pendulum helyett ezt nézték meg. Az ausztrál dnb-zenekar gyakorlatilag sablonos és unalmas volt. Hiába maradt el tavaly vis maior a koncert, hiába halt meg a stábjukból valaki egy ütköző kamionnak köszönhetően, ez sem tudja felülírni azt a maró tudatot, hogy itt konzumtörtütem szól, miközben hanganyagon egész más, sokkal sokszínűbb ez a zene. 
Azért ne menjünk el szó nélkül a Primal Scream mellett, aki a naptáramban a nap titkos befutója címszó alatt szerepelt, de nem jöttek be a hozzá fűzött remények. Ugyanakkor rá kellett döbbennem, hogy Bobby Gillespie hibátlan Ligeti Gyuri-hasonmás lehetne. Vagy fordítva. Ezt leszámítva nem volt túl nagy eresztés a Primal Scream teljesítménye - a lassú, egyenesen britpopos rockandrollt csak néhol váltotta fel az acides, elektronikusabb hangzás, és a slágereket is csak szőrmentén játszották. Kötelező köröket futottak, bár nem úgy léptek fel, mint akik éreztetik: a kelet-európai gyarmatra érkeztek, örüljünk.

Nem így a Prodigy, az est egy évtizede kifutott sztárja. Hangzás remek, a zenekar meg nem tud tévedni, hisz mindenki kívülről fújja legalább azt a fél tucat számot, amik még a csapból is folytak. Alaposabban belegondolva konkrét csoda hogy ezzel a mély, sötét elektronikus őrülettel popsikert lehetett elérni. A hangok ott röpködtek fölöttünk, miközben Maxim és Keith Flint csak beleüvöltöttek néha valami baromságot a mikrofonba. "All my Hungarian people" - hangzott el csomószor - ezek szerint őket nem világosították fel arról, hogy a Hungarian itt kihalófélben levő állatfaj. Akármennyire is volt azonban ez a koncert konkrét hakni, így is megette az összes többi produkciót, két harapásból. Az Amfiteátrumon hiába lépett fel Hortobágyi László India-szakértő és multiinstrumentalista, vagy a világzenén Amadou és Mariam, a Nagyszínpad előtt egészen biztosan 25 - 30 ezer ember zsúfolódott össze erre az estére.

A nap titkos befutója egyébiránt (mert nyilván volt ilyen) a Nagyszínpadot nyitó kozák szabadcsapat, a Haydamaky volt. Bő piros nadrágban, olyan igazi oroszos vehemenciával döngölték a skát a közönség arcába, és már két dal után is lehetett érezni, hogy itt módszeres sablonkerülés zajlik. A Haydamaky egy reggae-alapokra épülő, hosszabb számmal lopta be magát végképp a szívembe, ami már a koncert vége felé hangzott el. Lehet még ezekből több is, mint a Leningrad valaha volt. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy itt a szövegek nem ivásról és baszásról szólnak, kicsit talán nehezebb dolguk lesz.

Zárásként szakítottam időt az utcaszínházra, ami minden évben félelmetes méretekben szokott zajlani, és idén sem okozott csalódást. Aki még nem látta a La Fura Dels Baus előadását, az elkövetkező két napban még megnézheti. Hogy mi a tartalma, arról lövésem sincs, a spanyolok nem rágják az ember szájába hogy épp mit lát, elég ha gyönyörködik. Óriás mókuskeréken, ami tizenöt méterre az emberek felett szeli át a levegőt, benne folyamatosan mozgó emberekkel. Két artistán, akik egy-egy trapézról lógva, azon forgolódva repülnek be egyenesen a központi toronyig. A fákon ücsörgő álmajmokon, akik a darab kezdetekor gyakorlatilag a teljes nézőtér körül leugrálnak a fákról, és veszett rikácsolásba kezdenek. Fergeteges az egész hangulat, ha a darab maga nem is. Színpad pedig nincs, illetve egyszerre a teljes nézőtér - a tömeg hol így, hol úgy rendeződik el, attól függően, hogy épp merre zajlik valamiféle történés. Grandiózus, na, és látványos, megéri belekukkantani.