Úgy tűnik, a Cella Septichorát körbefogó betonrém – ami semmivel sem esztétikusabb önmagában egy Sztálin-barokk panelháznál – kezdi feltárni a jellege nyújtotta lehetőségeket. December végén itt, a templomrom karéjában állították ki a pécsi építészet utóbbi tíz évének válogatását bemutató Kritikai Minták kötet anyagát, alig pár héttel később pedig a karéjra néző galéria, és a hozzá vezető traktus ad helyet fiatal helyi fotósok képeiből összeválogatott tárlatnak. A FotoSokk kiállítás megnyitóján azonban mégsem a képeké vagy a fényé, hanem a sötétségé és a hangé volt a főszerep. És kiderült, hogy a Cella remek bulihelyszín is lehet, ha majd egyszer fölnő.

A fényképező-fétis rosszabb a fegyverimádatnál. Utóbbinál az ember azért meggondolja, mikor feszüljön az ujja a ravaszra, de egy gép esetében bármikor lehet lőni, senki nem fordul fel a hatására (szélsőséges esetben persze ölhet egy fényképező, ha James Bond kelléktárában van, vagy ha történelmi léptékben rettenetes fotót készítenek vele). A hinduk tartják úgy, hogy a fényképezőgép elrabolja a fényképezett ember szellemét, és rabságban tartja - nyugaton az ilyen hiedelmek régesrég a vatikáni tiltott tekercsek közt porosodnak, ezzel is leoldva egy féket a kioldógombra rágyógyuló kezekről. A fogyasztói társadalom pedig egy továbbit törölt el - az eszközök már nem egy elzárt sznob közösség kiváltságát képezik, hanem bárki számára hozzáférhetők. Nem is csoda, hogy lassan több fényképezőgéppel felszerelt ember rohangál az utcákon, mint ahány szélsőséges politikai megnyilvánulás elhangzik egy ciklus alatt.

Szándékosan nem a fényképész szó szerepelt a szövegben - attól ugyanis, hogy valakinek kilóg egy fél milliós objektív a táskájából, még nem lesz fotós. Igaz, a legjobb úton halad, ha nem teljesen érdektelen azzal szemben, hogy mit képes kihozni a kütyüjéből. És ha érzékeny szeme van. A fotóst ez különbözteti meg a Taj Mahalt vigyorogva fényképező apukától, aki a szép keretes képért a kandalló tetején odatereli az egész családot középre. Mármint a szakmai érdeklődés, a fejlődni akarás, és az érzékeny szem. A komponálási készség még mielőtt elkattanna a kioldógomb. Ahol az adottság lehetőséggel párosul, ott kezdődik a fotó, mint művészeti alkotás.



A körülmények ismeretében akár azt is kijelenthetnénk – könnyű úgy összegereblyézni fél tucat igazi fotóst, hogy százával mászkálnak gépekkel a fiatalok Pécs utcáin, eseményein, úton-útfélen csattogtat mindenki. Mégis ritkán látható fiatal fotósok munkáiból összeállított fotógyűjtemény – amire nehéz magyarázatot találni. Pedig volna érdeklődés – ezt bizonyítja, hogy csütörtök délután méretes tömeg gyűlt össze a templomrom környékén és a bejáratnál. A sötétben nehezen becsülhettük fel, mennyien lehettek jelen a „hangfestés” névvel ellátott DJ-set keretezte megnyitón – talán története során most először volt úgy nyitva a közönség előtt a romterület, hogy annak kiemelt szekcióját nem világították be reflektorok. Tompa piros és kék fények közt kanyarogtak a zene hangjai és a – sötét miatt talán kicsit nagyobbnak tűnő – tömegben a résztvevők.

Soltész Péter, alias PFunk, a helyi underground színtér egyik DJ-je nyitotta meg a fél tucat fiatal képeiből álló tárlatot, ami még ekkor is jócskán sötétbe borulva állt egy folyosónyira a karéjtól. A kivételesen rövidre sikerült nyitóbeszéd után gyúltak fel a fények, hogy az érdeklődők végre megtekinthessék, ami miatt egyáltalán beérkeztek. Aki képtelen volt kivárni a lámpagyújtást, kaphatott némi ízelítőt a fotóanyagból a bejárati pultnál elhelyezett LCD-monitorokon keresztül is – a három képernyőn slideshow-ban követték egymást a fényképek, jóval bővebb mennyiségben, mint amennyi beljebb a falakon függ.



Itt is, és a nagyításokon is feltűnhet – a hétköznapok, a bármikor megélhető élethelyzetek nyújtják a legjobb inspirációt ezeknek a fiataloknak. Egy utazás pillanatfelvétele a kocsi műszerfaláról, az utasokat és a sofőrt rögzítve; homok és árnyékba borult alakok a tengerparton; lobogó hajú metálhős a mikrofonját rángatva; közelkép eddig soha észre nem vett faldíszekről, és még számos olyan mozzanat látható a fotókon, amiken szemünk a mindennapokban könnyen átsiklik. A szórás nagy, így persze hogy akad jó néhány olyan pillanatkép is, amely unásig koptatott témákon lovagol – társadalmi esettanulmány, cinikus ujjal mutogatás a nyugati létmód szülte nyomorra, vagy a giccs határait súroló hangulatfotó valami misztikumot sugárzó helyről.

A kinyomtatott nagyítások közt is van néhány ásítós, unalmas téma – minden második fotókiállításon szembenéz velünk a tipikus szakállas hajléktalan figurája, a tekintetéből áradó közönnyel és lemondással együtt. Ugyanígy ezerszer láthattuk már a más értelemben társadalmi peremnek számító szubkultúrák képviselőiről készülő tablókat – itt ezeket jelesül a punkok képviselték. Típusok tekintetében viszont – és ezért nagy piros pont a képeket válogatóknak – nagyjából minden le van fedve, amiről fotó szólhat. Riportfotótól a tanulmányig, beállított stúdiófotótól az alkalom szülte műalkotásig, fotómanipulációtól a kísérleti fényképig.



A fotósok egy része - kettejük, egészen konkrétan, Máté Péter és Éberling András - riportfotósként tevékenykednek a hétköznapokban is. Ebből kiindulva feltételezhetjük, hogy a kiállított alkotók mindegyike más-más megközelítésben gondolkodik a fotóról. Közhely, hogy mindenki a saját szellemiségét és karakterét képezi le az általa létrehozott alkotásban, ennek ellenére jó látni, hogy a hét kiállító hét, egymástól gyökeresen eltérő elképzelést és koncepciót ábrázol.

Miközben mi, összegyűltek, a fotókon legeltettük szemünket, a Cella konkrét diszkóként debütált - Bodó Marci Bodoo és PFunk a Labor vizuáljának közreműködésével árasztotta el a világörökség részét képző romokat válogatott pszichedelikus agymenésekkel, a legkülönbözőbb műfajokból válogatva -  hogy ne csak fényképezésen találkozhassunk mély merítéssel. Az egész jóval később a Trafikban folytatódott, a jól megszokott MélyPécs keretein belül. Hogy a későbbiekben bárnilyen zenés eseményt el fog-e bírni a helyszín, nehéz volna megjósolni. Annyi bizonyos, hogy a kiállítás jó apropót adott az ezzel történő kísérletezésre. És hogy hányan csodálkoznak rá a Sörbár előtt az objektívet vizslató öregúrra - a következő hetekben kiderül.