Megannyi mítosz kering Európában Európáról. Valamikor a nyolcvanas években fogalmazódott meg kedvenc dán rendezőnkben, hogy megpróbálja megmagyarázni a vén kontinens modern társadalmának gyökereit. Vagy inkább azt, hogy hol vesztettük el ezeket a gyökereket. Lars von Trier Európa-trilógiájának címadó - és talán - legjobb darabja az Apolló Artmozi műsorán.

Az Európában is felfedezhető a hipnózis motívuma, mint a korábbi Bűn lélektanában, csak itt a nézőt viszi alfába a rendező. Nem egy nyugodt, pihentető meditáció formájában, hanem a kontinens 20. századi sötét középkorába, vagy inkább új hajnalába kerülünk, ami azért még mindig az éjszakához van közelebb. Amerikából érkezik a német származású fiatelember és célja az óhaza újjáépítéséből kivenni a részét, mégpedig a vasúttársaság oszlopos tagjaként. A kapcsolatok, az összeköttetés felépítése és normalizálása lenne a feladat, ami nem egyszerű. Nem mindenki törődött bele a Birodalom bukásába és az ellenállás állandó célpontja a vasút. A viszonyok rendezetlenek és a főhősnek úgy kell eldöntenie, hogy melyik oldalra álljon, hogy kezdetben nem is veszi észre a döntéskényszert.

A trilógia valami olyasmi Larsunk életében, amivel az európaiság esszenciáját próbálta megtalálni, persze valószínűleg mindenekelőtt saját európaiságáét. Úgy magyarázza a kollektív tudathasadásunkat, hogy közben nem magyarázza. Leginkább szemlélteti. Előre kigondolt életművel van dolgunk, hiszen az Európa-ciklust lassan követi a szintén 3 részes Amerika-ciklus, melyből eddig kettő készült el (Dogville, Manderlay) és a harmadiknak a sorsa, ami a Washington címre fog hallgatni, egyelőre több kérdőjellel, mint felkiáltójellel van ellátva. Mindenestre 2009-re volt beharangozva, idén mégis inkább az Antikrisztus jött el ki...

És hogy miért érdemes Lars von Trier régi filmjeit moziban megnézni? Egyrészt, mert szinte magunk lehetünk egy vetítőteremben, mivel a 2-3, esetleg 4 fős nézőszám, majdnem olyan, mint a magány. Másrészt a film végén a kicsit sznobos összekacsintás a szintén-Lars-von-Trier-rajongóval, ez a telepatikus vállveregetés igencsak felemelő élmény lehet, annak aki az ilyet szereti. Harmadrészt: a mester alkotásai valami olyat tudnak, amilyet kevés más rendező filmjei. Örülök, hogy vége, de annyira nézném még.

Apolló Artmozi, júl. 22. szerda, 18.00