2009. szeptember 23., szerda
Pécsi Est Café

Akármilyen szögből nézzük, erősen kakukktojás ez a társaság a hazai zenei életben. Egyenesnek kicsit görbe, legalábbis tükörként. Hip-hopnak egyáltalán nem ortodox, popnak túl dumálós. Dalszövegeik egyszerre pofátlanul bulvárosak, arcpirítóan vulgárisak és követhetetlenül intellektuálisak. Pláne hogy nem is dalszövegek, inkább csak szövegek, kiragadott epizódok egy megírás előtt álló "Magyarország ma" kötetből. De egyaránt otthon vannak magyar eredettörténetben, gyerekmesében, politikai börleszkben és kortárs előszobafilozófiában is.

1998-ban három, a Tan Kapujára járó egyetemista magánnapközit csinált a Tilosból, oda jártak kocsma helyett elverni az időt. Belebotlottak Tituszba, akinek valami megtetszett Tokyo, Még5lövés és Bauxit szövegeiben, kevert alájuk zenét. Útjára indult a Bëlga nevű fenomén. Akkor még nem hitték ezek a srácok, hogy éveken belül kultzenekarrá válnak, aztán egy csapásra nagyszínpados pop-fenegyerekekké. Lemezről lemezre csak nőtt a nimbuszuk - és szeretnénk azt hinni hogy az arcuk nem nőtt ezzel arányosan vagy exponenciálisan.

A Bëlga valamilyen általunk ismeretlen dolog, egy varázsital, a valóságot igazgató egyenlet, vagy transzcendens lényekkel kötött kétes szerződés értelmében gyors és zajos sikert ért el, és fenn is maradt a csúcson. Utóbbi minden bájital, szerződés, fittyfene mellett is kész csoda, ismerve a hullámvölgyes honi viszonyokat. A Majd megszokod (2002) óta sorban jöttek ki a lemezek, ezek közül egy dupla (Bokorpuszta / Zsolti a béka, 2005), melynek egyik korongja kifejezetten gyereklemez (vagy egy annak tűnni akaró, egyébként baromi szórakoztató felnőtt album, szitokszavaktól mentesen).

Mindegyik korongról született egy-két örökzöld, cserébe mindegyiken vannak elviselhetetlen, ócskának, kiforratlannak tűnő ötletek. Ezek sem kiforratlanok, hisz akkor a perfekcionista metafizikus buddhista zenekari tagság nem tette volna őket a lemezekre. A Mit parodizálsz óta tudjuk, hogy a Bëlga nem szereti az újságírókat, akik mindenféle hülyeséget merészelnek állítani szubjektív szövegeikben a lemezekről, azok tartalmáról, a zenekar stílusáról. Ennek tükrében mi sem nyilatkozunk arról, hogy az öncélú vulgaritásként felfogott Kovboj vagy Egy-két-há miért nem szimpatikus, és miért lenne jobb ha kifelejtődnek az életműből.

Mindettől függetlenül ez a három MC - megtámogatva egy DJ-vel - csinálja a magyar popszintér legaberráltabb, legidétlenebb slágerzenéjét. Diszkóba oltott metafizikával, városi folklórból építkező, swinggel vagy funkkal megtámogatott hip-hoppal, óvoda-kompatibilis rockandrollal. Ha ők valamit is parodizálnak, hát saját magukat, egyrészről, másrészről mindent ami körülöttük van - bár egyik-másik jelenséget fölösleges parodizálni, önmagában is halálosan komikus. Akárcsak ők, mikor diszkóhősként üvöltetik a színpadról a szöveget a közönséggel. Egy, két, há!

MySpace (nem használják agyon)