Nem túlzás kijelenteni, hogy a negyedév legnagyobb durranása, legizgalmasabb produkciója zajlott le csütörtök este az ÁOK Aulájában. Annak ellenére nem, hogy hasonló frázisokat gyakrabban durrogtat a kulturális sajtó, mint amilyen gyakran a nagy kiadók jogászai szerzői jogi perekkel fenyegetőznek. Nem egy lejárt szavatosságú világsztár, nem is egy indokolatlanul felsztárolt niemand lépett fel a PKK Tavaszi Fesztiváljának egyik fő állomásaként.

És mielőtt valaki azt hinné, hogy ezzel kijelentjük: a PKK egyébként özönvíz előtti sikerprodukciókat invitál Pécsre – két kézzel tiltakozunk, ilyesmit nem állítunk. Habib Koité friss volt az ezredforduló környékén, és friss ma is. Mint ahogy a hagyomány, amiből merít, évszázadok alatt sem vesztett frissességéből. Az egykori Mandinka Birodalom egyik jeli-családjának leszármazottja a világ nagy fesztiváljainak és koncerttermeinek színpadain tesz eleget történetmondó-hagyományőrző kötelezettségének – világszerte avatja be az ad hoc, közönséggé szerveződő közösségeket a mali blues varázslatos, magával ragadó világába.

Mielőtt az ismeretlen kifejezések halmozásának láttán visítva menekülne egy átlagos olvasó, akinek a birodalom szóról még Róma is csak erős ráhatással jut eszébe, igyekszünk érthetővé tenni amiről beszélni készülünk. Közép-Afrika nyugati partjain az 1200-as évektől a gyarmatosítás időszakáig virult egy birodalom, körülbelül a mai Mali és Guinea területén. Társadalmuk egyik fontos eleme volt a griot-k kasztja, együtt a vallási-rituális feladatokat nem teljesítő jelikkel. Ez a kaszt a hagyományőrzés, közösségi énekmondás feladatain kívül számos más, az énekléssel, zenéléssel összefüggésbe hozható feladatot ellátott.



Ahhoz már valami world music lexikont vagy alapos történeti munkát kellene előasnunk, hogy kiderítsük, hogy került a falu főterén lobogó tábortűz mellől a griot egyik pillanatról a másikra a nyugati világ színpadaira. Mali mindenesetre adott vagy tucatnyi nevet a zene világtörténelmének – neveket, amikre érdemes emlékezni. Büszkék lehetnek a Kanték, a Keiták, a Traorék, a Diabaték, és nem utolsó sorban a Koiték is. Nagy nemzetségek nagy családjainak még nagyobb sarjai váltak világhírűvé, más magyarázat pedig nincs erre a csodára, mint hogy nekünk itt, a betonból, üvegből, visszaváltható műanyagból és instant élvezetekből ragasztott civilizált nyugatunkon szükségünk lehet néha a gyökereink zamatára, hangulatára.

A minimális csúszással számolva érkeztünk közel fél órával a kiírt kezdést követően, amikor már kongott az orvosi kar főépületének bejárata, csak két biztonsági és egy elkeseredetten szót érteni próbáló külföldi hallgató állt a függöny előtt. A függöny mögül pedig már hallani lehetett – Habib Koité és bamako-i szabadcsapata elkezdte a mesemondást. Belépve szembesülhettünk azzal, hogy ülőhelyes telt házat sikerült produkálni a Kulturális Központ által szervezett eseménynek. Ami jóval kevesebb, mint amit akár egy Zorán is produkálni képes, de egy ilyen provinciális városhoz, egy ilyen nehezen mozdítható közönséghez képest mindenképp meglepő fegyvertény.



Talán a legelső, legelemibb dolog, ami Koité és a Bamada zenéjét hallva az ember eszébe jut, a természetesség. Hiába a hangosítás, az elektronikus jellé konvertált, enyhén talán torzított hangokból minden pillanatban árad valami elemi természetközeliség, harmónia. Amit talán felerősít az a hangulat is, ami a színpadon uralkodik. Ez a fél tucat ébenfekete zenész megállás nélkül mosolyog – nem küldetést teljesítenek, nem feladatként kezelik a koncertet, ehelyett élvezik minden percét, évtizedes pályájuk sem tudta kiégetni az ehhez szükséges szinapszisokat. Lehet hogy nem igazi rockandroll pofák ezek, még ha a blues egy sajátos, a közös gyökerekben felfedezhető, afrikai változatát is játsszák, hanem énekmondók, históriások. Bárdok, akik a tehetség és szerencse jó kombinációjával válhattak ismertté.

A koncert gerincét a zenekar legújabb lemeze, a 2007-ben megjelent Afriki adta, de előkerült néhány régebbi szerzemény is, természetesen. Habib mesélte két szám közt, hogy a magyar szervező adott neki egy listát az ő kedvenc számaiból, amik nagy részét már régesrég nem is játsszák, és elfelejtették, de azért megpróbálkoznak egyikkel-másikkal. Persze ki hinné, hogy a nagy szerényen előadott „próbálkozásokba” bármilyen hiba csúszhatna – világsztárokhoz méltóan hozták a világszínvonalt, egyetlen apró tévedést sem lehetett észrevenni a nézőtéren (más lapra tartozik hogy ők mennyit vettek észre színpadon). Az ÁOK Aula oszlopait és mennyezetét közben szép lassan birtokba vette az őserdő. A mali blues (pontosabban a két irányadó mali stílus nevéből származtatott danssa doso) indákat, páfrányokat engedett szabadjára, amik a varázslat részeként hatottak a közönségre.



Sajnos nem eléggé. Maga a csendes ülős kontextus óriási érvágás egy ilyen zene esetében, különösen ha hozzáadódik a közönség közeg által is meghatározott magatartása. Nincs felszabadultság, nincs tánc, nincs lehetőség arra a miliőre, amiben az énekmondó griot-k igazán otthon érezhetik magukat. Hiába szóltak a legforróbb ütemek, a legenergikusabb dallamok, a legelragadóbb dalok, a közönség passzív maradt. És végigülte az egészet. Ráadásul a tapsokat leszámítva némán, ami különösen akkor volt kifejezetten kínos (nekem legalábbis, aki tudja, egy nemzetközi közönségben, mint akár a Sziget Világzenei Nagyszínpada előtt összegyűlő tömeg, mi is szokott történni), amikor Habib igyekezett megénekeltetni a vele szemben ülőket. Teljesen sikertelenül.

De Habib nem az a tipikus európai zenész – ha az lenne, ennél a pontnál már semmi kedve sem lenne folytatni. Ő viszont ugyanolyan vidáman, lélekből pengette tovább gitárját, mint előtte, még a közönségbe is bemegy, hogy ott adjon elő egy szál gitáron egy igazi mali balladát. A közönségből invitál fel embereket a színpadra, hogy megmerítkezzenek az áradó energiákban, és kicsit táncra perdüljenek. Az okosabbak ekkor már rég az Aula oldalában állnak és ropják. A tömeg meg ül bambán, és igyekszik úgy tenni, mint aki kulturáltan szórakozik. Alig mozdulva, térden nyugtatott kezekkel, decensen, ahogy azt egy Tavaszi Fesztiválon illik.



A koncert után nekiáll tolongani a tömeg a merchandise pultnál, ahol elmarkolják a dupla CD-s kiadásokat és az albumok nagy részét. Majd megjelenik Habib is, hogy kényelembe helyezkedve autogramokat osztogasson. Ahogy fogyott a tömeg, úgy lett egyre barátságosabb a légkör, és lehetett egyre többet hallani abból amit a zenész mond jegyzetelés közben. Előbukkant az egyik színpadon táncoló hölgy, akit nem hagyott szó nélkül az egyébként visszafogott zenész. „A mozgásából látni lehetett, hogy szenegáli a tánctanára.” Mint kiderült, ez meg is felet a valóságnak. És közben az is kiderült, hogy Habibban – valahol mélyen – ott van a közönség hölgytagjaival kikezdő rocksztár.