Németország képes hihetetlenül sikeresen szembenézni a múltban elkövetett hibákkal, bűnökkel. A második világháború után az egyik legtoleránsabb európai nemzetté váltak. Az újraegyesítést követően teljes mértékben kutathatóvá tették a keletnémet titkosrendőrség aktáit.

Az elmúlt években számos német film született a diktatúráról a retró jegyében (Sonnenallee, Goodbye Lenin!). Ezek a filmek azonban a nosztalgiára összpontosítottak, mint nálunk a Csinibaba, a rendszer borzalmait pedig ironikusan és szarkasztikusan, a banálissal ötvözve közelítették meg. Az emlékezés megszépíti a múltat, azonban az emlékezet nem lehet teljes a negatívumok nélkül. Ebből a szempontból a Mások élete sokkal őszintébb és igazabb produkció, már amennyire egy olyan alkotás igaz lehet, amely képes 137 percben, kitalált életeket, sorsokat, tragédiákat elmesélni. Természetesen a valóság ihlette a cselekményt és a felfokozott érzelmek jól mutatják, hogy az alkotók mindegyike megtapasztalta a Rendszert. 

Néhány ember sorsán keresztül az NDK utolsó előtti és utáni pillanatait ismerhetjük meg. A szocializmusból kiábrándult művészek, értelmiségiek és a rendszer fenntartóinak, kiszolgálóinak élete, abban az évben, ami Orwellnek köszönhetően, az embertelen önkényuralmi rendszerek szimbóluma lett.  A film főhősei, a megfigyelt drámaíró és a megfigyelő Stasi tiszt, párhuzamosan ébrednek rá a "földi szocializmus" valóságára, igazságtalanságára. Florian Henckel von Donnersmarck első nagyjátékfilmje temérdek díjat gyűjtött be és egy Oscarral is büszkélkedhet. Korhű ábrázolás, a lehető legpontosabb részletességgel, a cselekmény magával ragadó és a színészek által megformált karakterek teljesen hihetőek, olykor briliánsak. Ne feledjük el azt sem, hogy nekünk is hatalmas szolgálatot tett a rendező, hogy elmesélte annak a korszaknak végnapjait, amelynek kegyetlenségeit egész Kelet-Európa megtapasztalhatta.