A budai bohém-lét és az üresség diadalának fanyar középszerűsége csillan meg Térey János szövegében, amit a Radnóti Színház valósított meg színpadon, és hozott el az országos színházi találkozóra is. Az elsőre nehezen emészthető darab utólag kapja meg a jól megérdemelt patinát, ahogy az apró mozzanatok felidéződnek, a jelzések és utalások megtalálják helyüket. Térey Asztalizenéje egy korhangulatot jól archiváló (archiválni próbáló) fehérdoboz.

Nehéz igazán megbarátkozni a darab szövegével, mely akkor nyeri el saját terét, mikor a színpadkép hatása már kezd oszlani, megszokottá válni. A két elem vállt vállnak vetve segíti előrevinni a darabot - előbbi Térey János, a Nibelung-lakópark és a Kazamaták szerzőjének ötletességét, a másik Bagossy Levente kreativitását dícséri.

A piramis-alakban elhelyezett szintek a White Box nevű, ötcsillagos, minimalista étterem terének más és más szögből beforgatott részei. Ezeken a beforgatott térdarabkákon a szereplők úgy beszélnek egymáshoz, néznek egymásra, hogy közben a közönség felé fordulnak. A szintek elszigeteltsége a harmadik tételben kezd felfesleni - ott már nem a színpadon kívül közlekednek a szintek közt az alakok, harsányabb párbeszédeknél nem a közönség felé, hanem egymás felé fordulva beszélnek. A díszlet egyaránt segíti a darab szűk térben elhelyezését, és a szimbolikus tartalmak felerősödését (a fölső és az alsó szinteken megjelenő szereplők pillanatnyi viszonyrendszere látszik itt finoman kidomborodni). A fények segítségével a felső szint padlója a lentebb fekvő szint éttermi asztalává válik; a puritán berendezés mellett a jelmezek fehérje és feketéje (esetenként célirányos szürkéje) is jelentésektől terhes. Üresek a tányérok és poharak, a kávéscsésze enyhe megdöntése, a pálinkáspihár asztalra csapása és a levegőért kapkodás jelzik a fogyasztást.

A sok stilizáltság a darab szövegét próbálja elérhető közelségbe hozni - ha nem is a nézővel, de legalább magával a darabbal; összhangot igyekszik teremteni a kicsit idegen retorika és a rideg enteriőr közt. Verses regény az Asztalizene, az indokolatlan túlretorizáltság és dagályosság regiszterétől a parlagi belvárosi stílusig kalandozik, folyamatosan váltogatja a regisztereket, egy falatnyi belsőséges hangulatot sem enged meg.

Győzőt látjuk, a tulajt, amint Rolanddal, a felszolgálóval beszélget a Joliot Curie-téri, felkapott étteremben, melynek környékén sorra zárnak a befulladt kísérletek - mindegyik zárás Győzőnek dolgozik. Csányi Sándor befutott étteremtulajdonosa eleinte kicsit darabos, visszaköszön belőle a színész sablon-macsója, az első tétel végére azonban már hibátlanul árad a színpadról a karakter. Győző némileg luciferi, érzelmek és gátlások nélküli, célratörő és magabiztos (sőt: öntömjénező és cinikus) harmincas, a budai vagyonos majdnem-értelmiségi réteg eleme. Szereti Csajkovszkijt, de taplósága fúrtonfúrt felsejlik az álarc mögül. Megjelenik Delfin, a fájó középszerűséget nemtörődömséggel és kényszeres kapcsolatigénnyel leplező operadizőz, majd Krisztián, a meleg belsőépítész, a White Box flott természetű dizájnere, és Kálmán, Győző cimborája, a baleseti sebész.

Lassan épül fel a darab hátterét adó tartalom. Kockáról kockára épül fel a tavalyi agusztus 20. viharba és pánikszerű rohanásba torkolló zsibongását (amit a szereplők, a budai új-burzsoázia tagjai csak pillanatnyi kellemetlenségként észlelnek életük zavartalannak látszó folyamában) követő találkozás Delfin és Kálmán közt, majd a tönkrement házasságok, a kiábrándult, a bohémságba menekülő férjek apátiája. Lassan (és csak jelzésértékkel) kiderül, hogy a cselekmény az októberi nagy zavargások után, de már késő télen, 2007 febuárjában történik. Lassan épül fel a viszonyrendszer, amit Győző frivolan összegez: "tavaly mindenki megvolt - mindenkinek". Az összegzés és annak parafrázisai nem egyszer bukkannak elő, amint halad előre a cselekmény.

Előkerül a két feleség: Alma, Kálmán majdnem ex-neje, Győző ügyvédje (és alkalmi románca), valamint Mariann, talpig szürkében, aki dühtől és sértettségtől fűtve ostorozza férjét, mert minden fontosabb neki a családjánál. Előkerül egy színikritikus, Henrik; a reménytelen szerelmes, a feltörni akaró határon túli, a figyelmet nem érdemlő, másodrendű értelmiségi és a kudarcos élete fölött halotti tort ülő tragikus figurája - talán az egyetlen igazi hős a színpadon, a sok érzelemtelen, jellemtelen, önmaga életével számot vetni nem tudó álarcos alak, a mindennapok emberei mellett.Schneider Zoltán alakítása szinte főszereplővé emeli az operakritikust, aki állandóan Delfin tehetségét szapulja.

Mert valójában nincsenek jellemek a darabban, Henriket leszámítva. Harmincas, jól vagy kevésbé jól kinéző, sikeres, trendi embereket látunk, a high society tagjait, a budai új-burzsoáziát, annak majd' minden tulokságával. Olyan elitet rajzol az Asztalizene, akik a zavargásokat csupán a "vébő proletárvircsaft" kitöréseinek látják. Olümposzi pozícióból, hegymagasról szemlélik a pesti kavalkádot, a valódi emberi lények - számukra semmitmondó és érdektelen - életvitelét. Nem karaktereket látunk tehát hanem hangulatokat, egyfajta folyamatos kimerevített közelképet valamiről, ami jelenség és kórisme egyben. Az Asztalizene mégsem társadalomkritika - a viszonylagos sterilitás megóvja ettől.