A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház ismét kitett magáért, amikor színpadra írt egy kész diagnózist a kifordult világról. "Én vagyok a hülye, vagy a világ hülye?" - kérdezte Pepe a méltán híres Lámpásban. A Vinnai Tamás és Bodó Viktor által írt, Bodó Viktor által rendezett Fotel után nekem is hasonló gondolataim támadtak.

Adva van egy kör, benne egy homokozó, szélein zongora, sparherd, ágy, mosdó. Ápoltak mindenfelé, de a kör szélénél kijjebb nem merészkednek. Önmagába zárt világ, saját törvényekkel, kapcsolati hierarchiával. Felnőtt embereket látunk, megtévedt sorsokat (a színésznő, a prof, a menedzser - őket tudtam jobban beazonosítani, meg róluk külön jelenetecskék, víziók is szóltak), mégis, valahogy gyermeki, néhol infantilis a miliő. Ezt erősíti az állandó vihogás, a beszédtempó, hangszín, hangmagasság állandó játéka, maga a homokozó ténye.

A színésznő elmondja a nagy összeesküvés-monológját, de a világ kulcsa a zsinórpadlásra röppen. Az erő-ember mindenkit félelemben tart, majd szétveri a berendezést, és elkínzott arccal kijelenti, nagyon unja már ezt.

A prof enyhén erotomán, kamaszos, már-már pincsikutyákra hajazóan próbál közösülni bárkivel, aki szembejön. Aztán kiáll a kör szélére, leveti ruháját, játszik egyet a hímtagjával, majd kikel a világ ellen egy IC-n történt esete kapcsán. Meztelensége, mely alig pár pillanattal előbb még polgárpukkasztónak hatott, most a világból kivetett ember harag-áriájának megfelelő képi aláfestése lett. Szuggesztív hangja, arca, megfeszült teste maga az esztelen világ ellen kiáltó, azt vádló, abból nem kérő ember kelléke. De a következő pillanatban már csak egy bolond, aki meztelenül rikoltozik egy látogató előtt.

A menedzser alkoholistaként csúszott odáig, hogy egy családi ünnepen bekattanjon. Újságja kapcsolat a külvilággal, de ahogy a cikkeket fölolvassa, az már egyfajta elhatárolódás.

Elnézve ezt az egy órát, a színészek lubickoltak a szerepükben, próbáltak egyensúlyozni a ripacsság és az esztelenül jól megkreált szerepek hajszálnyi vonalán. Néhol átcsúsztak határaikon, de ebben a környezetben ez teljességgel megengedettnek vélhető. Apropó: csúszás. Az idősíkok állandó oda-vissza játéka miatt úgy éreztem, háromszor láttam a darabot. Volt benne múltidézés (a színésznő, mikor meggyilkolja egy színésztársát - erre egy kiforgatott Fösvényt látunk pár percben), hallucináció (kán-kánozó lányok-fiúk), és egyéb érdekességek (a rádiós által beígért nyugdíjas-kommandó; a zenekar bejövetele, majd kiüldözése; a halat szülő nő). Egyre komorabbá kezdett válni a hangnem, míg az utolsó nyitójelenet előtt az új lányt lehugyozták, majd kényszerítették a pisis homokból való evésre a férfi-ápoltak. Ezek után pedig csoportosan erőszakot tettek egy nő-társukon. És ezek között volt a menedzser, akit az erőszak után közvetlenül nyilvánít gyógyultnak a diliflepnit érdemlő, tikkes főorvos, és küldi haza. A figura pedig fölöltözik, óvatosan kisunnyog a körön kívülre, elkezd átmászni a nézők válla fölött, üres hely után kutatva. Be szeretne illeszkedni. Zavarodottan kérdezget mindenkit, nem tudnak-e egy jó állást? Mikor senki nem válaszol a nézők közül, kétségbeesetten elindulna vissza a színpadra, de az erő-ember megállítja: "iIleszkedj már be, majom!" Leül, és vége.

Hofi sokszor idézett sorai jutnak eszembe: "Nem azért van rács az ablakokon, hogy mi ne menjünk ki! Hanem hogy a sok hülye ne tudjon bejönni!"Akkor most ki az, aki nem normális? Csak mert a fotelekben mi ültünk.