A fesztivál második napjának utolsó versenyfilmje valódi érzelmi hullámvasút - egy amatőr színészekkel operáló alkotás, amely jól eltalált történetvezetéssel és érdekes fényképezéssel mutatja be egy kisvárosi török család fordulatokkal teli nyarát.

Fegyverek, puskalövések nélkül háborús filmet csinálni elsőre bonyolult feladatnak látszik. Pedig csak a hátországra kell fókuszálni, a cselekményt úgy időzíteni, hogy már a harcok után történjen. És megmutatni, mennyi remény, reménytelenség, mennyi küzdeni akarás vagy megkeseredettség lehet a túlélőkben, akik rokonaikat, férjeiket, fiaikat várják haza - mindhiába. Aida Begić, a sarajevoi születésű rendezőnő, aki városa ostroma után kezdte el a filmes képzést, Cannes-i nagydíjat söpört be ezzel az elképzeléssel.

A délszláv válságot még mindig nem sikerült igazán feldolgozni. Erről tanúskodik évről évre egy-két, posztjugoszláv államokban készült mozi is - és minden évben megkapja valamelyik a leggel fokozott jelzőket. Horvát / szerb (egyszerűsítsünk: szerbhorvát) egyenruhást automata kéziágyúval ábrázolni legalább akkora klisé már tőlünk délre, mint a balatoni nyaraló vagy bulizó fiatalok nagytotálja egy magyar filmben. A Fekete ruhások (Crnci) sem kivétel - egy duó, Zvonimir Jurić és Goran Dević első filmes rendezése háborús környezetbe ültetett pszichológiai esettanulmány.

Szerbiát Magyarországról az átlagember csak a szabadkai piac és a Macskajaj kontextusában ismeri, ebből is alkot róla képet. Vidám, hanyag Balkán, ahol valahogy mindig van pénz, pia, posztó, és mindenki aranyfoggal a szájában vigyorog és alkudozik a seftelt árujára. Dolcse víta. Az árnyékos oldalról pedig fogalmunk sincs. A kortárs szerb film Kusturica agymenéseit peremre szorítva ad hírt az ijesztő jelenről - így a Huddersfield is.

Egy bizonyos koron túl már nem az számít, mit hozhat a holnap, hanem csak az, mit adhat a ma. Mit képes előhozni egy váratlan látogatás két, a nagymamakor és a halál közt tengődő asszonyból? Rabjai vagyunk saját korunknak és életünknek, vagy kitörhetünk a megszokott állapotokból, ha csak pillanatokra is? A folyónál nem választ keres, egyszerűen csak ábrázol.

Hiába tud valaki egy balkon peremén kézen állni, ha annyira elviselhetetlenül különc, hogy még otthonról is elzavarják. Igaz, a "normális" a Balkánon egészen más értelemmel bír, ha azt látjuk, hogy egy átlagos macedón a lábasból kanalazza a kačamakot, vagy ha gyilkos hidegvérrel hány fittyet a közlekedési lámpákra. Mégis, Nagy Sándor hazájából klisécsokor érkezik egy tinédzser cirkuszi artista történetébe csomagolva.

Minden hazai és világmédia közhelyet csinált abból, hogy Irán - szélsőséges Korán-értelmezésen alapuló törvénykezésével és államigazgatásával - mennyire veszi módszeresen semmibe az általános emberi jogokat, és különösen, hogy mennyire kegyetlenül semmibe veszi társadalma nőtagjait. Marjane Satrapi a saját bőrén tapasztalja meg mindezt, Khomeini dogmatikus vallási rezsimje kezdetén.

Címszavakban: dán film (tudják, von Trier meg a Dogma), dráma, rég nem látott szerelem, sorsdöntő találkozások, popcorn, sercegő vetítőgép, meg ami még szükséges. Nagyjából ezekkel a címszavakkal lehetne maradéktalanul megragadni Susanne Bier alkotását, ami 2007-ben Oscar-jelölésben is részesült. Esküvő után.

Andrzej Wajda élő ikon. A filmkészítés évszázadának egyik megkerülhetetlen alakja. Legenda. Antonioni, Bergman, De Sica mellszobrai mellett a helye a képzeletbeli piedesztálon. Wajda legújabb filmje, az életrajzi ihletésű, nemzettudatból építkező Katyn pedig zseniális történelmi tabló. Keresztmetcet a legnagyobb lengyel traumáról.

Egy sztriptíztáncosnőből újságíróvá, bloggerré váló forgatókönyvíró. Egy habos-babos hollywoodi vígjátékokat rendező apa rendezői babérokra törő fia, aki első filmjével megtalálta a könnyed polgárpukkasztás mikéntjét. Egy 16 éves kamaszlány, aki a nem várt terhességből instant béranyaságot csinál. Bizarr alkotóelemek egy vígjátékhoz, a Juno mégis az akar lenni. Sikerült?